Nagy álmunk volt egy barátságos, családias kis szálloda, paradicsomi környezetben, Costa Ricában, közvetlenül a Karibi-tenger partján – áll a német házaspár által üzemeltetett szálloda honlapján. Kedves volt a szöveg, ezért ezt a kis szállodát választottuk a prehispán körút végén. Valóban családias hely volt, az egyik legszebb partszakaszon, a Playa Coclesen a rusztikus, fából épült kis épületegyüttes. Földszinti szobát kaptunk, az ajtóban örökké egy nagyon öreg és már felállni is alig tudó kutya feküdt. Tolókocsiban, olykor a medence partján vagy a kis étteremben üldögélt egy nő, alig tudott mozogni. Ő volt a tulajdonos. Szemmel még irányította a szállodát, de a személyzeten látszott, hogy elszabadult, a munka vezetetlen. A szobát rendszertelenül takarították, a reggelinél nem pótolták a teát, kávét. Nem voltak udvariatlanok, de kedvesek sem a vendégekkel. Máshová jártunk vacsorázni. A nő arcán a végső fáradtság, fásultság tükröződött. Amikor egyszer segítettem a botját felvenni, fájdalmas és nyugodt arccal köszönte meg. A parton egy fiú falafelt kínált, nem kértünk, de megkérdezte honnan vagyunk. O, my God, Hungary! Az apám magyar volt. Én egy hónapot töltöttem Magyarországon, de egy kukkot se tudok magyarul… – A víz nagyon hullámzott, s ezt élvezték a szörfösök. Letelt a szabadság, elbúcsúztunk. A kis családi álomhotelben azt mondták, jó utat, s nem azt, hogy viszont látásra. – Néhány hónappal később megnéztük a szálloda honlapját: már nem foglalható. – P. s. Augusztus végén a szálloda más néven újra megnyitott.
